Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. július 26., vasárnap

Végzetes szerelem - 2. fejezet

2. fejezet

(Alice szemszöge)

- Hiányzik Edward – sóhajtottam, és hagytam, hogy Jasper magához öleljen és a képességével nyugalmat árasszon felém. – És Bella is…

- Minden rendben lesz, Alice – suttogta halkan, a hangjában remény csendült.

- Edward alig jár haza, aggódom érte. És a látomásaim se működnek mostanában, nem értem… Félek, Jasper. Na és Bella? Mi lehet vele?

Jazz lágyan megcsókolt, csak utána szólalt meg.

- Edward így döntött. Kénytelen lesz együtt élni a gondolattal, hogy Bella és ő többé nem lesznek együtt. Edward erős, sok mindent túlélt már… Bella úgyszintén.

- De ha ezt nem? Esme beleroppan… ahogy mindenki.

- Hol van az örök optimista, Alice?

- Nem tudom. Forksban hagytam – suttogtam szomorúan és felidéztem azokat a perceket, amikor még minden rendben volt.

- Emmett és Rose? – kérdezte Esme, mikor helyet foglaltunk a nappaliban.

- Vadásznak, de szerintem csak néhány hétig maradnak… - válaszoltam lehangoltan. De ez nem volt meglepő. Egy éve hiányzott belőlünk a jókedv.

- Nem bírják a légkört – morogta Jasper, de olyan halkan, hogy Esme ne hallja meg.

- Mi ez a szag? – kérdezte hirtelen Esme, és azon nyomban mi is megéreztük. Egy ember illata volt… Egy olyan emberé, akit hajdan ismertünk.

Mind a hárman úgy ugrottunk fel, mint akiket a puskából lőttek volna ki. De kénytelenek voltunk megvárni, míg a vendégünk csenget, mert hogyan magyaráztunk volna, hogy olyan hamar odaértünk… Nemde?

A percek csigalassúsággal teltek, míg megszólalt a csengő. Én mentem ajtót nyitni, megelőztem az induló Esmét. Kinyitottam az ajtót és a szám is tátva maradt döbbenetemben.

- Szervusz Alice – köszönt a vendég idegesen.

- Charlie? – hebegtem hitetlenkedve. Közben Esme és Jasper is megérkezett, mind a ketten ugyanolyan meglepettek voltak, mint én.

- Bemehetek? – kérdezte ő, egy cseppet zavarban volt, ami nem is csoda.

- Persze, fáradj beljebb! – invitálta Esme és egy barátságos mosolyt erőltetett az arcára, majd a nappaliba vezette Charlie-t.

- Mi járatban, Charlie? – kérdeztem zavartan, ugyanis senkinek nem szóltunk, hogy hova költöztünk. – Történt valami?

Jasper megfeszült mellettem, teste megmerevedett a fájdalomtól. Megijedtem. Tudtam, hogy Charlie érzelmei tükröződnek rajta. Mi lehet ennyire szörnyű? Bella? Nem… nem, az nem lehet…

- Ami azt illeti igen… Én nem akarok zavarni, semmi ilyesmi – kezdte. – De nem tudom, hogy mit tegyek, tehetetlen vagyok! – fakadt ki kétségbeesetten. Most néztem csak meg figyelmesen az arcát, sápadt és beesett volt a hosszan tartó idegességtől és aggodalomtól. Szemeiben fájdalom, és gyötrődés ült, tekintete üres és kétségbeesett volt.

- Bella? – nyögtem ijedten.

Charlie bólintott.

- Már mindent próbáltam, de semmi nem segít. Nem tudok segíteni rajta! – folytatta, de a hangja remegett és egy könnycsepp jelent meg az arcán.

- Amióta elmentetek… mintha nem élne. Teljesen üres, csak tőmondatokban beszél, nincsenek barátai, az órákon mintha ott se lenne! Minden éjjel hallom, ahogy Edward nevét sikítja, és felzokog. És nem engedi, hogy segítsek… Nem akarlak benneteket terhelni, de kétségbe vagyok esve!

- Folytasd – nyögtem rekedten. Egyikőnk sem hallotta, hogy közben megérkezett Carlisle, Emmett és Rosalie, akik döbbenten figyelik Bella apját.

- Eleinte azt hittem, hogy túl teszi magát rajta, mint minden vele egykorú egy szakításnál, de ő… mintha meghalt volna, és csak hálni járna belé a lélek. Félek, hogy végleg elveszítem. Az utolsó ötletem volt, hogy megkereslek titeket, de nem is tudom, hogy mit vártam. Hiszen miért érdekelne titeket Bella…

- Most hogy van? – csattant egy fájdalmas hang, és felé kaptam a fejem. Edward volt és a tekintete borzalmas gyötrődést mutatott. Mintha egy megkínzott vízi hulla állt volna az ajtóban reszkető testtel.

(Edward szemszöge)

Céltalanul kóboroltam, megint. Annyi idő eltelt azóta, de én nem bírtam felejteni. Képtelen voltam rá. Mintha a lelkemet és a szívemet kitépték volna, és ez az érzés nem bír elmúlni. Bárcsak képes lennék az alvásra, bárcsak ki tudnák szakadni csak egy kicsit az életemből.

És a rengeteg kérdés, ami a fejemben zengett! Folyton azon jártak a gondolataim, hogy jól tettem-e, mert mi van, ha ő sem tud elfelejteni engem?

Á, biztos már csak egy emlék vagyok számára, akivel járt egy darabig. Semmi több, nem lehetek több neki. Az emberi agy a szitához hasonlítható, könnyen felejtenek.

De mi van, ha Bella ebben is kivétel? Mint annyi mindenben?

Nem, nem. Bella már nem gondol rám, biztosan így van…

Nem tudom, hogy hogyan, de egyszer csak egy ismerős helyen találtam magam.

Bella háza előtt álltam – hasított belém a felismerés.

Nem köthetek pont itt ki? Miért pont ide hozott a lábam? Miért? Miért kell erre a helyre jönnöm, ahol véget vetettem boldogságomnak.

Élénken él bennem a fájdalom, és hogy milyen könnyen elhitte, ahogyan meghazudtoltam minden kimondott szavamat. Milyen könnyen elhitte nekem, hogy nem szeretem és nem elég jó nekem. Hogy hihette el ezt a szentségtörést?

Mert láttam a szemében, hogy elhitte, és azt hiszi, hogy nem szeretem. Pedig a lelkem üvöltötte, hogy mennyire szeretem, és bárcsak visszatartanál!

De én eljöttem, és eltüntettem mindent, ami rám emlékeztetheti, azt kívántam, hogy felejtsen el, és lépjen tovább. Önző énem ordítja bennem, hogy bár ne tettem volna, csak még egy kis boldogságot… De nem. Nem tehetem meg ezt Bellával, szeretem őt.

Ha most meglátnám nevetgélve egy srác – ne adj Isten, Mike Newton oldalán – nem tudom, hogy mit tennék… Azt nem bírnám elviselni, de csak magamnak tehetnék szemrehányást senki másnak. Olyan nagy a kísértés, hogy megkeressem és könyörögjek a bocsánatáért…

Hiába akartam eltűnni, a lábaim egyre közelebb vittek, és döbbenten észleltem, hogy a ház üres. Napok óta nem lakta senki sem… Elutaztak volna? Más lehetőségre nem mertem gondolni.

De Bellának iskolában kéne lennie! Hova utazna ilyenkor? Mi van, ha baj történt? Mi van, ha…? Nem, az nem lehet!

Nem tudtam megállni, egyre közelebb mentem. Tudtam, hogy ezzel még jobban felszakítom a sebeimet, de aggódtam. Kimondhatatlanul.

Az egy dolog, hogy nem látom, ahogy megöregszik… De az egy másik dolog, hogy meg sem éri az öregkort! Azt nem bírnám elviselni! Bellának léteznie kell! Legalább, amíg öregasszonyként meg nem hal… Boldogan.

A házban nem utalt semmi semmire, kihalt és üres volt. Bella szobájára alig ismertem rá, azt hittem, hogy rossz helyen járok. Poros volt, és annyira élettelen! A számítógép hetek óta nem működhetett, a cd-i sehol… az ágya tökéletesen bevetve, mintha nem is tudom…

De mégis voltak nyomai, hogy pár napja itt még lakott valaki…

Átmentem Charlie szobájába, az semmit nem változott. Megnyugodtam. Talán csak én reagálom túl a dolgokat, de ha megkérdezem a szomszédot, abban még nincs semmi. Biztosan nem ismerne fel egy év után, és az igazi nevemet sem mondanám meg. Nincs ebben semmi rossz…

Bekopogtam az egyik szomszéd ajtaján, pár perc leforgása alatt kinyílt az ajtó és egy kedvesen mosolygó idős asszony jelent meg.

- Segíthetek fiatalember? – kérdezte, és azon gondolkozott, hogy látott e már valahol, vagy sem. Végül arra jutott, hogy csak hasonlítok valakire, de nem ismer.

- Elnézést a zavarásért – kezdtem bele és elővettem a legszebb stílusom. Bella erre azt mondaná, hogy nem szép dolog, amiért elkápráztatom. – Én csak a Swan családot keresem, de mintha nem lennének itthon.

- Jól gondolja fiatalúr – felelte a néni, és az arcán furcsa kifejezés jelent meg. – Washingtonban vannak, odavitték Mr. Swan lányát.

- Vitték? Hogy érti? – sápadtam el.

- Ahogy mondom. Az angyalom legurult a lépcsőn, és valamiért nem itt látták el.

- Ennyire súlyos? – kérdeztem, és a kezem ökölbe szorult.

- Nem hinném, bár a kisasszony régóta nincs jól. Ha jól emlékszem egy éve, mintha nem is élne…

Egy éve?! Miattam?! Nem… el kellett felejtenie! Tovább kellett lépnie!

- Mi a baja?

- Nem kérdeztem erről a rendőrfőnök urat, mert láttam, hogy mennyire megviseli a helyzet. Minden bizonnyal depressziós lány… Ha engem kérdez, fiatalúr… szerintem a kishölgy agyturkász segítségére szorul, a múltkori eset is… Képzelje! Felvágta az ereit! Mr. Swan úgy ordított, mintha nyúznák… Azt az éjjelt soha nem felejtem el, és még nem láttam, olyan fájdalmas arcot… és a kisasszony… azt hittem, hogy halott! Ha engem kérdez, ez nem normális… a mai fiatalok… öngyilkosság… hah…

Megtántorodtam, hirtelen megfordult a világ, de vámpír révén nem ájultam el, de az egész testem remegett, és a falnak kellett dőlnöm.

- Még szerencse, hogy idejében megmentették… Jól van?

- Ja – nyögtem keserves hangon. – Most mennem kell… köszönöm… viszlát… - préseltem ki magamból a szavakat és faképnél hagytam a pletykás nőt, aki fejcsóválva ment vissza megetetni a macskáit.

Futottam, őrjítő sebességgel, nem érdekelt, ha megláttak, lássanak. Nem érdekel. Nekem most Alice kell, ő megmondja, hogy hol találom Bellát… Mert látnom kell! Nem hagyhatom, hogy tovább szenvedjen, nem hagyhatom…

Sorban döntöttem ki a fákat, némelyiket tövestül csavartam ki, és ordítottam. Tudtam, hogy nem segít, és nem is éreztem magam jobban tőle, de muszáj volt levezetnem a feles energiáim, mert megőrülök.

…Felvágta az ereit!… agyturkász segítségére szorul… mintha nem is élne… felvágta az ereit… Mr. Swan úgy ordított mintha nyúznák…

A néni szavai úgy jártak fejemben, mintha egy rossz lejátszóból zengenének, de a jelentésük elviselhetetlen fájdalmat okoztak.

Csak érjek már Denaliba, minél előbb…

- Bella…

A táj hihetetlen sebességgel suhant, és hamar odaértem. A szemem sarkából láttam a beszélgető Tanyát és Irinát, de nem álltam meg.

- Edward? Baj van? – kiáltotta Tanya, de én rohantam a házunkhoz. Mindig is gyors voltam, a fajtánk között a leggyorsabb, de most minden eddigi csúcsomon túltettem.

Viszont, ami ott fogadott az megállásra kényszerített. Vendég volt nálunk, mégpedig nem más, mint Charlie, Bella apja. Azt hittem, hogy menten összeesem…

Bella nem halhatott meg! NEM! Nem lehet!

- Amióta elmentetek… mintha nem élne. Teljesen üres, csak tőmondatokban beszél, nincsenek barátai, az órákon mintha ott se lenne! Minden éjjel hallom, ahogy Edward nevét sikítja, és felzokog. És nem engedi, hogy segítsek… Nem akarlak benneteket terhelni, de kétségbe vagyok esve!

- Folytasd – nyögte Alice rekedten. Mindenki sokkos állapotban volt, de leginkább én. Szavai tőrként hasítottak szerelmes szívembe. Minden miattam történt! Minden az én hibám! Drága, Bella…

- Eleinte azt hittem, hogy túl teszi magát rajta, mint minden vele egykorú egy szakításnál, de ő… mintha meghalt volna, és csak hálni járna belé a lélek. Félek, hogy végleg elveszítem. Az utolsó ötletem volt, hogy megkereslek titeket, de nem is tudom, hogy mit vártam. Hiszen miért érdekelne titeket Bella…

- Most hogy van? – csattantam fel fájdalmas türelmetlenséggel, mert már nem bírtam tovább. Legszívesebben ordítottam volna, mint a fába szorult féreg, de akkor később hallhatnák Bella hogyléte felől.

- Teee! – bődült el Charlie és felugrott. – Megöllek! – üvöltötte torkaszakadtából. – Minden miattad van! – folytatta és előrenyújtott kézzel indult a nyakam felé. – Átkozott! Tönkretetted a lányom! Megöllek!!!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése