- Ed nem az én fiam, és téged is csak akkor láttalak először, mikor átváltoztattalak. A neved sem Fabiana, hanem Bella. Te vagy Edward Cullen szerelme, te vagy Bella Swan, és a fiad apja is Edward…Még sosem éreztem ehhez fogható döbbenetet, és azt hiszem nem sok minden jutott el a tudatomig. Sokkot kaptam.
Edward hitetlenkedve ordított fel…
Senki nem szólalt meg, de nem is tudtam rájuk figyelni. Aro arca volt az egyetlen, amire figyelni tudtam. Az áruló, a hazug…
- Hülye voltam, rengeteg volt a jel, és én sokáig nem figyeltem fel rájuk – folytatta Aro. – Nagy hibát követtem el, de én csak azért hazudtam, mert beléd szerettem. Mikor megláttam a helikopter lángoló roncsait, és láttam, hogy a te szíved még dobog, elvesztettem a fejem. Annyira szép voltál még úgyis, hogy nem tudtam ellenállni, átváltoztattalak.
Megjelent előttem a zuhanás képe, és a fájdalom, amit akkor éreztem…
- Mikor magadhoz tértél nem emlékeztél semmire, és én ezt kihasználtam. Nevet adtam neked, és egy közös életről hazudtam neked, de te sosem szerettél szerelemmel. Akkor már gyanakodnom kellett volna, mikor hirtelen Edwardnak nevezted el a fiadat…
A Cullenék felszisszentek, talán bele se gondoltak, hogy az Eddy az Edward becézett alakja, hiszen sosem hívtam előttük Edwardnak.
- Aztán Ed nem hasonlított rám, de te vakon bíztál bennem, és nem gyanakodtál. De már akkor is rájöhettem volna, mikor kijelentetted, hogy nem vagy hajlandó gyilkolni, és hogy nem akarsz szörnyeteg lenni. De még akkor sem sejtettem.
Sajnálom, tudom, hogy erre nincs bocsánat, de én mégis megkísérlem majd elnyerni a bocsánatod.
A nappalira csend borult, senki nem volt képes arra, hogy bármit is mondjon. A fejemben őrjítő sebességgel peregtek a képek, de túl zavaros volt, és az emlékeim nem jöttek vissza.
- Mikor elmentél, akkor kezdtem el kutatni, hogy kilehetsz, én mostanra jártam sikerrel, ezért is jöttem el. Nem védekezem, szörnyű, amit tettem.
Össze voltam zavarodva. Én lennék Bella? Akit Edward annyira szeret, és képes lett volna meghalni miatta? Tőle lenne Ed?
A fejemben lévő káoszt, képtelen voltam uralni, bizonytalan léptekkel felálltam és távoztam Még hallottam Alice hangját.
- Edward… ne menj utána, majd én. Össze van zavarodva, jobb, ha én megyek.
- De…
A többit már nem hallottam, mert csak rohantam és rohantam minél messzebbre, el akartam futni a hazugságok és az igazságok elől. Emlékképek kavarogtak a fejemben, de minden túl zagyva volt.
Lerogytam egy fa tövébe, és a térdemet magamhoz húztam, hogy egyben tartsam magam. Féltem, hogy darabokra hullok, és elveszek a sötétségben.
- Bella? – hallottam Alice hangját. A megszólításra megremegtem.
Alice lágyan átölelt.
- Tudom, hogy most semmit nem értesz. Nem emlékszel semmire, igaz?
- Nem tudom – suttogtam rekedten. – Látok képeket, de minden annyira zavaros…
- Akkor nemsokára emlékezni fogsz, türelem.
- Hazudott.
- Igen, de nem rosszindulatból tette. Én sejtettem pár napja, hogy te vagy Bella, de nem mertem hiú reményeket ébreszteni magamban.
- Edward miattam akarta megölni magát? Belém szerelmes?
- Igen, mindannyian nagyon szeretünk.
- Mesélj még, nem értek semmit.
- Nem lehet, magadtól kell emlékezned.
- És a fiam? Ő hogy van?
- Kiakadt, de jól van. Leah majd megvigasztalja.
- Mi? Nem hiszem, hogy pont ő…
- De igen, látom. Ed is kijön a házból, és belefut Leahbe, aki kiszedi belőle, hogy miért zaklatott. Ed kiönti a szívét, és Leah jégpáncélja felolvad, és megvigasztalja. A fiad a végén meg is fogja csókolni, és Leah nem fog ellenkezni.
- Hűha – nyögtem döbbenten.
Percekig csendben feküdtünk, mikor megszólaltam.
- Szóval én vagyok Bella Swan.
- Igen.
- Edward hogy reagált?
- Megdöbbent, és utánad szeretne jönni, de én nem engedtem. Kész vagy rá, hogy beszéljetek?
- Nem, de nem kerülhetem el. Idehívod?
- Persze, és Bella…
- Igen?
- Annyira örülök, hogy élsz! – suttogta és szorosan megölelt, majd távozott. Egyedül maradtam, és úgy éreztem, mintha egy végtelen körhintán forognék, és nem lenne megállás.
Csak az ellőttem lévő kicsi virágot néztem, és egyszer csak egy ág reccsent nem messze tőlem. Edward volt és engem nézett.
A tekintetünk találkozott és én teljes valómban elvesztem benne. Nem érdekelt, hogy Fabi vagy Bella a nevem, csak az, hogy szeretem őt és vágyom az érintésére, jobban, mint bármi másra.
Letérdelt mellém, de a tekintetünk nem távolodott el. Nem tudtam betelni vele, és fékezhetetlen vágy támadt bennem. Tudtam, hogy ez azért van, mert össze vagyok zavarodva és a zavaros emlékeim munkálódnak bennem.
De nem kellett semmit tennem, Edward szemében is vágy és szerelem lobogott. Hiába tudtuk, hogy ezt még nem kéne. Megcsókolt.
Úgy kaptam az ajkai után, mint fuldokló a mentőöv után, úgy éreztem, mintha a paradicsom kelt volna bennem életre. Tudtam, hogy ez a csók még soha nem volt ily édes, mivel most nem kellett vigyáznia rám és testhőmérsékletünk sem különbözött olyan drasztikusan.
Ajkai lágyan ízlelték kiszáradt ajkamat, a kezével vadul, mégis hihetetlenül gyengéden simogatta a testemet. Az érzelmei áttükröződtek bennem, kimondhatatlan örömet érzett, hogy visszakapott engem.
De én még mindig nem emlékeztem, és ez megijesztett. Ha valami, hát egy ilyen csók visszahozhatta volna a múltam képeimet, de nem tette.
Zaklatottan elhúzódtam, Edward magához ölelt.
- Ne haragudj, én… csak…
- Semmi baj – nyögtem a csóktól kéjesen, de akármennyire igyekeztem elrejteni, kihallatszódott belőle az ijedt kétségbeesés. – Nem emlékszem.
- Tudom, Bella, tudom – suttogta kedves hangon. – Ez változni fog, hidd el…
- Gondolod?
- Tudom. Lehetetlen, hogy örökre elfelejts – vigyorgott. – Szerintem menjünk vissza…
- Edward…
- Igen?
- Ezek szerint… ezek szerint… Ed a te fiad…
- Hallottam, és ennél szebb ajándékot nem kaphattam volna az élettől. Visszakapom a szerelmem és egy gyereket is kapok hozzá – mosolygott, és én egyre jobban beleszerettem ebbe a férfiba. – Köszönöm.
- Nincs mit – hebegtem zavartan.
- Édesem… - suttogta lágyan és átölelt. Némán indultunk vissza a házhoz, emberi tempóban, és a fejem Edward vállán pihent. Jó helyen volt.
Amikor beléptünk a nappaliba, néma csend lett. Esme könnyes szemmel rohant oda hozzám és szorított magához, majd a többiek is sorban.
- Tudtam én, hogy szívós vagy – mosolygott Emmett. – Csak kár, hogy most már nem fogsz hasra esni – csóválta a fejét, elmosolyodtam, bár nem igazán tudtam, hogy miről beszél.
- Üdv köztünk – ölelt magához Jasper is, ami furcsa volt nekem, hiszen vele nem sokat beszéltem. Legalábbis az új-régi életem során.
Miután mindenki kiörömködte magát feszült csend ereszkedett a házra, amit végül én törtem meg.
- Ed? És a farkasok?
- Kint vannak – felelte Alice, majd rám kacsintott. – Ed nagyon jól érzi magát, Leah felengedett egy kicsit.
- Oh…
- Érdekes páros – röhögött fel Emmett, de a nevetés a torkára fagyott Edward gyilkos tekintetétől.
Szépen lassan azt vettem észre, hogy a többiek rafináltan eltűntek, és Edward és én kettesben maradtunk.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalmas mosollyal. Az arca nem lehetne ennél tökéletesebb…
- Furán – viszonoztam a mosolyt.
- Hát igen, ez az én hatásom – vigyorgott, és most eszméltem csak rá, hogy mióta Angliában vagyok, soha nem láttam még ilyen boldognak, de egyben ennyire féltőnek.
- Felvágós – mormoltam nevetve, majd megmerevedtem. Úgy ahogy voltam összeroskadtam, és minden ízemben remegni kezdtem, Edward ijedten nyúlt utánam.
***
− Azt hiszem, be kellett volna hunynom a szemem.
− Legközelebb majd ne felejtsd el!
− Legközelebb −nyögtem fel.
Edward nevetett, még mindig ragyogó kedvében volt.
− Felvágós! − mormoltam.
*
- Edward Cullen téged bámul – vihorászott halkan Jessica.
- De nem néz nagyon mérgesen, ugye?- csúszott ki a számon.
*
- Micsoda? Csak nem állsz megint szóba velem? – kérdeztem végül, szándékom ellenére meglehetősen durcás hangon.
- Nem, nem igazán – ismerte be.
- Hát akkor mit akarsz, Edward?
- Sajnálom! Tudom, hogy nagyon elviselhetetlen vagyok. De jobb így, hidd el!
- Nem értem, miről beszélsz.
- Jobb, ha mi ketten nem barátkozunk egymással. Bízz bennem!
*
- Jaj, nem, Bella, nem – kiáltozta az angyal magánkívül.
Minden erőmmel az angyal hangjára figyeltem.
- Bella, kérlek! Bella, figyelj rám, kérlek, kérlek, Bella, kérlek! – könyörgött.
Igen, akartam felelni. Megteszek mindent, amit csak akarsz. De sehol sem találtam az ajkamat.
- Carlisle! – ordította az angyal, hangjában mérhetetlen fájdalommal. – Bella, Bella, ne, jaj, kérlek, ne, ne!
*
- Profázis.
- Nem haragszol, ha én is megnézem?
- Tényleg profázis.
- Na, mit mondtam?
*
- Bella! – Az ujja könnyedén végigsimított az ajkam körvonalán. – Én mindig veled maradok. Ennyi nem elég?
Megcsókoltam a számon kószáló ujját és elmosolyodtam.
- De elég, egyelőre.
Makacsságom láttán mérgesen legyintett. Tehát ma este egyikünk sem adja be a derekát. Olyan erővel fújta ki a levegőt, hogy az majdnem morgásnak hangzott.
Megsimogattam az arcát.
- Figyelj rám – mondtam. – Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Ez nem elég?
- De igen, elég – felelte mosolyogva. – Örök időkre elég.
Aztán lehajolt, és újra a nyakamhoz érintette hűvös ajkait.
*
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – nézett rám könyörögve ellentmondást nem tűrő hangon. – Ezt a te esetedben, muszáj megígérned… Sajnos, lehet, hogy még ez se lesz elég…
- Ígérem, de cserébe te is valamit…
- Mit?
- Ígérd, meg, hogy bármi történik, ha meghalok vagy bármi – mondtam, Edward megmerevedett. – akkor sem csinálsz semmi őrültséget! Megígéred nekem?
- Én… - habozott.
- Edward Cullen!
- Ígérem, de mi történne veled? – kérdezte nagyot nyelve és megcsókolt. A csókunk tele volt ezer érzelemmel, talán leginkább arra a csókra emlékeztetett, mikor James vadászott rám, és el kellett válnunk egymástól.
- Hiába leszel te Olaszországban, és én Alaszkában, végig veled leszek gondolatban…
- Én is… Szeretlek!
- Én is, édesem…
*
- Edward… - leheltem halálra váltan a mobilomba. – Zuhanunk! – sikítottam.
- Mi? Bella! Miket beszélsz! Nem, az nem lehet! Bella! Ne, Bella! Szeretlek, ne!
- Szeretlek, Edward! – sikítottam torkom szakadtából, úgy hogy még Jess őrjöngését is sikerült elnyomnom a hangommal.
- Bella! Ne! NE! BELLA, NE! – őrjöngött Edward a telefonba, de már nem figyeltem rá. A gép belecsapódott a földbe, a fejemet bevertem valami keménybe, a gép roncsai lángra lobbantak, és elvesztettem az eszméletem. Talán örökre. De vigasztaljon az, hogy az utolsó hang, amit hallottam a szerelmem hangja volt…
***
A képek sorban peregtek előttem, és én sodródtam velük, mintha a tengerben lennék hullámok hátán. Sodródtam az árral, de már nem volt minden zavaros, világossá vált minden.
- Edward – nyögtem fel, mikor tudatosult bennem, hogy hosszú évekig nélküle kellett élnem. Mintha most ébrednék egy rémálomból… De most itt van velem, érzem, hogy fogja a kezem.
- Bella, nyugodj meg, itt vagyok – hallottam a nyugtató hangját, aztán teljesen ellazultam. Dúdolni kezdte az altatómat… Ha most még élnék, sírva borulnék a nyakába, de most csak egy vámpíros meghatottság telik tőlem.
Megnyugodtam, görcsbe rándult testem ellazult. Kinyitottam a szemem.
Edward tökéletes arcát pillantottam meg, mely tökéletesebb volt, mint valaha. Soha nem láttam még ehhez foghatót.
- Oh, Edward! – kiáltottam fel sírós hangon, és a nyakába borultam. Szorosan vont magához, és tovább dúdolt.
- Nem tartottad be az ígéreted – suttogta lágyan. – Nem vigyáztál magadra eléggé.
- Tudom, de te se. Megígérted, hogy nem csinálsz őrültséget – csattantam fel. – Te mégis meg akartad öletni magad! Ha te… Nélküled az élet, Edward… Nélküled az élet… nem élet! – folytattam, és még jobban hozzábújtam.
- Most már itt vagyok, és soha többé nem engedem, hogy bajod essen. Szeretlek, és nincs nálad nagyobb ajándék, amit egy vámpír valaha kiérdemelhet. Nekem te és a fiam vagytok az életem…
- Szeretlek, és ne hagyj el magamra többé, kérlek…
- Itt vagyok, és vigyázok rád… Örökké…
Vége :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése