Twilight Radio - Prológus

(Bella szemszöge)

- Szép estét minden hallgatónknak itt az Twilight Rádión, még mindig a 77.7-es frekvencián hallgathatnak minket! – szóltam bele folytatásképp a mikrofonba és a mellettem álló Carlára mosolyogtam. Szőke hajamat egy finom mozdulattal kisöpörtem a szememből és rákoncentráltam a műsorra. – Ma este is én, Bell fogom szórakoztatni magukat, akárhol vannak is most, helyezkedjenek olyan helyzetbe, amiben kényelmesen hallgathatják a mai dalokat alkonyatkor. Ha pedig zűrös magánügyi problémákkal küszködnek vagy, ha csak beszélni akarnak valakivel, akit nem ismernek, akkor hívjanak bátran! Most pedig következzen a Paramore száma a Decode!

- Mi újság? – szólalt meg Carla, mikor felhangzottak a Decode első dallamai. Most nem voltam adásban, nyugodtan beszélhettem vele. Nem kellett attól félnem, hogy közhallgatásra ítélem a magánéletemet.

- Minden átlagos, veled? – kérdeztem vissza, de nem szerettem az ilyen kérdéseket. Mindig csak egy felszínes „Semmi” volt a válasz. – Nálam minden ugyanolyan mindennap.

- Összejöttem egy sráccal, egyébként semmi extra – felelte vigyorogva. Annyira jellemző volt, hogy ezen muszáj volt elmosolyodnom. Carla szinte havonta bepasizott, de nem sokáig bírta egy pasi mellett, és gyakran panaszkodott emiatt. Előre sajnálom szegényt… - De lehet, hogy haragudni fogsz, sőt tuti… - folytatta megszeppent hangon.

- Ki az? – láttam át rajta egyből, de tudtam, hogy bárki az, engem nem fog zavarni.

- Adam. Figyelj, ha te… - hebegte, de mosolyogva leintettem.

- Carla, Adam és én barátok vagyunk, és a részemről ez nem is volt soha több. Nyugodtan próbáljátok meg, de nem szeretném, ha összetörnéd a szívét, mert mint barát sokat jelent nekem.

- Köszönöm, Bell. Örülök, hogy a barátnőm vagy – ölelt át és én viszonoztam, de egy pillanatra elkapott a nosztalgia, de gyorsan elhessegettem, mert nem akartam elgyengülni.

- Css… adás van – suttogtam izgatottan és a mikrofonom után nyúltam. – A Paramore-tól hallhatták a Decode című számot, remélem, hogy tetszett! Most pedig lehet hívni engem, ha van valami mondanivalójuk, vagy ha nem merik senki mással megosztani a problémájukat! – folytattam kedvesen és élveztem az egészet, mert szerettem a munkám.

Régebben el se tudtam volna képzelni magamnak ilyen munkát, mert utáltam, ha a központba kerülök, és gyűlöltem, ha sokan figyeltek rám. Bár ez se most sem változott, mert senki nem tudta, hogy ki vagyok valójában, csak néhány barátom. A családommal már nem igazán tartottam a kapcsolatot, mióta Európába költöztem, és nekik is meg van a saját életük.

Charlie és Sue nemrégiben jegyezték el egymást, miután Sue özvegyen maradt, és Charlie vigasztalta. Szerintem nem volt a részükről túl tisztességes ez a kapcsolatot, de örülök, hogy Charlie végre boldog.

Reneé és Phil pedig ugyanúgy elvannak, mint eddig. Phil egyre inkább sikeresebb a munkájában és remekül megvannak. Tehát az anyám is boldog végre.

Lehet, hogy hiányzok nekik, de nem akartam a mélabús árnyékommal beszennyezni a mámoros boldogságukat, így inkább elköltöztem. Fiatal voltam még, mikor Londonba költöztem, fél évvel múltam tizennyolc és lelkileg megsebzett voltam.

Akkor ismertem meg Adamet, aki kirángatott a depresszióból és bebizonyította, hogy még nem jött el a világvége és az élet megy tovább. Ő sokáig szerelemmel szeretett, amit nem tudtam viszonozni, és ő ezt tudta jól. Ezért is maradtunk barátok.

- Halló? Itt Bell Montez – szóltam bele a kagylóba. A Bell nevet két éve kezdtem használni, főleg Adam hívott így mindig és rajtam maradt. Úgy gondoltam, hogy egy új élethez új név is kell, a megváltozott külsőmről nem is beszélve.

- Szia Bell! Én Samantha vagyok.

- Miért hívtál, Samantha?

- Hát… van egy barátom, akibe szerelmes vagyok, de ő csak barátként tekint rám. És nem merem neki bevallani, mert úgy érzem, hogy nem vagyok hozzá elég jó – mondta zavartan és a bensőm megremegett. Az én helyzetem is hasonló volt. Én sem voltam elég jó Edwardnak, mert ő tökéletes volt, én pedig egy teljesen hétköznapi lány. De így utólag lehet, hogy csak képzeltem. Már nem hiszem, hogy azért hagyott el, mert nem kellettem neki. De már mindegy, késő.

- Mindenképp mond el neki – nyögtem ki egy cseppet remegő hangon. – És tisztázd vele azt is, hogy hogyan érzel. Lehet, hogy csak te gondolod úgy, hogy nem vagy hozzá fogható. Ha megérdemel téged, akkor meg fog érteni – tanácsoltam és a bensőmben lévő lyuk sajogni kezdett, mint szinte mindig két éve.

- Köszönöm Bell! Szia!

- Nincs mit, köszönöm, hogy hívtál! Szia! – köszöntem el, és reméltem, hogy legalább ő megtalálja a boldogságát. De miért van az, hogy másoknak olyan könnyen adok tanácsot, a saját életemmel pedig nem tudok mit kezdeni?

- Az adásnak nemsokára vége, de most gondoljanak a szerelmükre, mert az alkonyat a szerelem napszaka. És most szóljon egy újabb szám alkonyatkor…

Felhangzottak újabb dallamok és abban a pillanatban kinyílt az ajtó és Adam vigyorgó feje jelent meg rajta. Elnevettem magam ezen a fejen, mert annyira komolytalan alak volt. Adam nem ismerte a komolyság és az értelem fogalmát, talán mikor született is, akkor is mikor fel kellett sírnia, akkor felnevetett? Nem lepődnék meg.

Mikor magam alatt voltam, ő volt az egyetlen, aki képes volt mosolyt csalni könnyes arcomra, és mindent megtett értem, pedig nem érdemeltem meg. Ő volt az én őrangyalom, és őszintén remélem, hogy Carla mellett megtalálja a boldogságát.

- Sziasztok, csajok! Hogy megy a műsor?

- Remekül, de már kezdek fáradni – feleltem. – Már ez a hatodik szám, amit játszunk, és rengetegen hívnak fel, hogy adjak tanácsot az életükhez.

- De nagyon illik hozzád, Bell. Az emberek imádnak téged! – mondta Adam és leült közénk és mindkettőnket átölelte. Carla boldogan simult az ölelésbe, de előttem nem akartak romantikázni.

- Tudom, de olyan nevetséges, hogy mások életét rendbe hozom, de a sajátommal nem tudok mit kezdeni – fakadtam ki, és ő kedvesen nézett rám. Ő volt az egyetlen, aki tudta minden titkomat. Carla kevés dolgot hallott a múltamról, így zavartan hallgatott. Furcsa lehet neki, hogy mindig csak felszínesen beszélgetek vele, míg a szerelme az összes érzésem ismeri.

- Nyugi, Bell. A te életed is rendbe fog jönni – szólalt meg Carla, aki bár nem ismerte a gondjaim forrását, de jót akart nekem.

Nem válaszoltam, inkább nyúltam a mikrofon után és beleszóltam. Ismét hívtak.

- Bell beszél – szóltam bele.

- Victoria vagyok – szólt bele, és egy pillanatra kirázott a hideg. A hang olyan ismerős volt és hátborzongató, ösztönösen félelem kerített a hatalmába. – Hogy vagy, Bella?

- Jól, de a nevem Bell – válaszoltam egy kicsit ijedten. Carla és Adam abbahagyták a csókolózást és ők is felfigyeltek a hangom remegésére.

- Ugyan, Bella… Mind a ketten tudjuk, hogy a neved és a külsőd megváltoztathatod, de te soha nem változol – folytatta és egyre inkább hatalmába kerített a pánifélelem. A neve… nem lehet ő! Nem lehet ő Victoria! Amint eszembe jutott a névhez tartozó személy, rettegés ült ki az arcomra és a mikrofon megremegett a kezemben.

- Nem tudom, hogy miről beszél, Victoria. Miért hívott?

- Mivel a mobilszámod még nem tudom, gondoltam, talán itt hívlak. Meg foglak ölni – jelentette ki nemes egyszerűséggel. A szívembe félelem markolt és egy percig megszólalni sem tudtam. Még soha nem történt velem ilyesmi, és rettegtem. Ráadásul ezt az egész ország hallja. Vajon, mindenki hallja azt a dübörgést, amit a szívem ad ki?

Carla ijedten sikkantott egyet, de Adam csendre intette és halkan mögém állt. Talán érezte, hogy mindjárt összeesek?

- Mégis mi okod lenne ilyesmire? – kérdeztem, és nyugalmat erőltettem a hangomra.

- Nagyon jól tudod. Azért, amit a szívszerelmed tett, bár tudom, hogy már nem jelentesz neki semmit, de én bosszút akarok. Ugyan Bella… Csaknem hitted, hogy megtorlás nélkül hagyom? Ennyire nem lehetsz naiv.

- Nem értem, hogy miről beszélsz. Ha unatkozik, javaslom, hogy keressen másik hobbit magának.

- Még nem mondtam el, hogy miért hívtalak. Add fel magad, és akkor csak téged öllek meg.

- Maga elmebeteg – jelentettem ki és úgy tettem, mintha tényleg nem tudnám, hogy miről beszél.

- Lehet, de te Bella Swan, hamarosan halott leszel.

- A nevem Bell Montez, biztosan összetéveszt valakivel – hazudtam, de éreztem, hogy Adam megfeszül mögöttem, mert ő tudja, hogy szó sincs tévedésről.

- Rendben, Bella. De már megöltem egy lányt, és ha nem adod fel magad nekem, akkor többen a lány sorsára jutnak. A lány megcsonkított holttestét megtalálhatjátok a városszéli negyedik raktárépületben, Londonban. Csak ennyit akartam. Chao, Bella!

Nem szólaltam meg, Carla kisietett hívni a rendőrséget, hogy leellenőrizzék a raktárat, és körözni kezdjék, ha igazat mondott. Az adás ment tovább, de országszerte döbbenten kaptak levegő után.

Én nem tudtam magamhoz térni, annyira sokkot kaptam. Victoria eljött értem, és a múltam ezúttal fel fog elevenedni előttem kíméletlenül. Hamarosan meghalok, mert itt nincs senki, aki megvédhetne tőle. Szánalmasan magamra maradtam, mikor Edward úgy döntött, hogy távozik az életemből.

Most már nincs vissza út. Nem hagyhatom, hogy ártatlanok haljanak meg miattam. Mert ha valóban ő az, akkor kétségem sincs afelől, hogy komolyan gondolt minden egyes szót. Eljött értem és amint teheti, megöl.

- Köszönjük, hogy minket hallgattak – vette ki a kezemből Adam a mikrofont, és úgy döntött véget vett ennek a képtelen helyzetnek. – Várjuk magukat holnap alkonyatkor is! Bell és Adam Montezt hallhatták.

Meg fogok halni – gondoltam és eszembe jutott Edward arca, aki makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy én éljek, mint ember. Ennyit erről. Nincs itt Edward, hogy megállítsa Victoriát.

Magam vagyok.