Mese egy apáról

Egy tizenhét év körüli fiatal lány állt egy nagytükör előtt szemlélte kritikusan az alakját és a választott ruháját. A haját türelmetlenül újrafésülte, de még így sem volt elégedett a látvánnyal. Pedig nem mondhatni, hogy ronda volt, sőt… csupán csak keveset képzelt önmagáról és bizonytalan volt a közelgő randija miatt, ami számára az első volt. Idegesen igazította meg újra a ruháját, és a kezei egyre inkább izzadni kezdtek.

Végül megadta magát és remegve ült le az ágya szélére. A fejét a kezébe temette, de nem sírt. Még nem. Mély levegőket szívott be a tüdejébe, hogy úrrá lehessen a gyerekes viselkedésén és az ebből fakadó hisztijén.

- Espe? Mi a baj? - lépett be a szobába egy harminc-negyven körüli nő, és aggódva figyelte szomorú lányát. – Nem úgy volt, hogy Bennel van randid?

- De igen – suttogta halkan a lány és szomorúan nézett az édesanyjára.

- Mi a baj?

- Nem fogok neki tetszeni, talán lemondom, mert nem élném túl, hogyha… - kezdett bele, de az anyja nevetéssel kísért ölelése meglepte és a torkán akadt a szó. – Mi olyan vicces? – jutott végül szóhoz.

- Jaj, kislányom! Te pont annyira nem hiszel magadban, mint én, mikor ennyi idős voltam. Úgy érzed most, hogy nem vagy hozzá fogható, és hogy ő sokkal jobbat és szebbet érdemelne nálad.

- Honnan tudod?

- Mert én is így éreztem. De hidd el nekem, hogy gyönyörű vagy. Lehet, hogy te nem látod, de a férfiak többsége vágyakozva fordul utánad az utcán. Ben se véletlenül hívott randira, hanem mert tetszel neki.

- Kövér vagyok – makacskodott a lány, miközben vörösesbarna selymesen hosszú haját a füle mögé tűrte.

- Csak nem az ötvenhét kilódra célzol? A százhatvannyolc centiddel? Mert akkor azt kell, hogy mondjam, hogy irigylésre méltó alakod van. Nem vagy kövér, és lapos karó sem vagy.

- Csak azért mondod, mert az anyám vagy.

- Nem, ez nem igaz. De hogy is lehetnél ronda? Az apád családja maga a tökéletesség, te sem vagy kivétel ez alól. A külsődet nem tőlem, hanem apádtól örökölted.

- Sosem beszélsz róla – jegyezte meg csendes reménykedéssel Espe. – Milyen volt ő? Mi volt a neve? Mesélj az apámról…

- Fáj róla beszélnem, de tudom, hogy önző vagyok, ha az emlékét csak magamnak tartogatom. A neve Edward Cullen volt. Soha a Földön nem létezett nála nemesebb teremtés, legalábbis az én szememben. Sosem hittem, hogy elég jó vagyok neki, de ő mégis meglátott valamit bennem. Ő volt az életemben az egyetlen férfi, akire romantikus értelemben tekintettem. Abban a pillanatban mikor megpillantottam az iskolánk ebédlőjében, tudtam, hogy ő különleges. Ő azt hitte, hogy veszélyes, hogyha vele vagyok, mert egyszer történt velem egy baleset, ami miatt magát okolta. Ő volt az én mazohista oroszlánom, én pedig a buta bárány, mert hagytam, hogy kisétáljon az életemből.

- Hogy történt?

- Egy átlagosnak induló napnak tűnt, mikor sétálni hívott. Nem sejtettem, hogy mi lesz a nap vége, bár rossz előérzetem volt. Aztán azt mondta, hogy elmegyünk. Én azt hittem, hogy ő és én, de ő magára és a családjára célzott. Egy világ dőlt össze bennem. Azt mondta, hogy nem vagyok elég jó neki, és ezt készséggel elhittem. Akkor nem sejtettem, hogy csak egy nemes lelkű hülyeség vezérli. Mármint az, hogy biztonságban legyek távol tőle. Akkoriban nem akartam élni, te voltál csak a fényesség a sötét fellegekben. Tudnod kell, hogy Edward nem volt se rossz, se gonosz. Csak ő hitte ezt magáról, mert mások voltak a körülményei – mesélte Bella szomorúan és ügyesen kerülte a vámpírokkal kapcsolatos kifejezéseket. – Ő nem tudott rólad. Nem sokkal a születésed után volt egy balesetem, amibe majdnem belehaltam, és ő azt hitte, hogy meghaltam. A testvére Alice-től tudtam meg később, hogy öngyilkos lett – folytatta és egy könnycsepp jelent meg kedves arcán. Azt persze nem mondhatta el, hogy a kedvese Olaszországba sietett a Volturikhoz és kinyíratta magát, mert nem akarta, hogy az örökkévalóságot Bella nélkül kelljen eltöltenie. – Mikor megtudtam, hogy mi a terve, megpróbáltam megakadályozni, de későn érkeztem. Addigra halott volt.



„Úgy futott, ahogy csak lába bírta, de félt, hogy ingatag egyensúlya ezúttal is cserbenhagyja. Nem túl régi balesete és a terhessége meghagyta rajta a nyomokat és már nem volt olyan karcsú, és gyors, mint a szülés előtt. De minden energiájával rohant. Berontott az óratoronyba, de késő volt. Edward nem volt ott. Már elvitték. Pár perccel később pár kilométerre Volterra főterétől és az ünnepségtől tűz égett, egy halotti máglya. A Volturik nem szívesen tették, de nem tűrhették még Carlisle fiától sem, hogy megszegje a törvényeiket.

Eközben Bella zokogva rogyott a földre és a szeretett vámpírját siratta, egészen addig, míg Alice el nem vitte a helyszínről.”



- A családja be akart fogadni minket, de nem kértem a világukból, mert szörnyen éreztem magam. Elkeseredésemben megvádoltam őket, hogy ők tehetnek Edward haláláról, mert igazán megakadályozhatták volna. Még Alice-szel is összevesztem, pedig ő mindig jó barátnőm volt. Aztán többet nem hallottam a Cullenekről. A gyászommal és veled kezdtem új életet.

Espe nem szólalt egy szót sem csak átölelte a most már zokogó édesanyját, akit még soha nem látott sírni. Hiszen Bella nem engedhette meg, hogy átragassza a lányára az elkeseredését.

- A neved azért lett Esperanza*, – szólalt meg Bella pár perc néma csend után. – mert te jelentetted számomra a reményt. Csak te miattad nem adtam fel, és nem öltem meg magam én is.

- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem. Szeretlek, anyu. És sajnálom, hogy ilyenek történtek veled, de tovább kéne lépned. Apu meghalt és nem jön vissza. Azok alapján, amiket róla meséltél, nem akarná, hogy boldogtalan légy. Szükséged van a szerelemre. Add meg az életnek a második esélyt.

- Rendben… talán igazad van – bólintott Bella, majd az órája pillantott és felkiáltott. – Te jó ég! El fogsz késni! Menj, igyekezz! És érezd jól magad…

- Szeretlek, anyu – fordult még vissza Espe, és egy puszit nyomott édesanyja könnyes arcára, majd gondolataival küzdve indult el élete első randijára. A szíve tájékán különös melegséget érzett és szeretettel gondolt az apjára, Edward Cullenre.

- Én is szeretlek, kicsim – suttogta párperccel később Bella, majd Edward fényképére tévedt tekintete és ezúttal boldogan emlékezett rá…





* Az Esperanza név spanyol eredetű, jelentése: remény