Öntudatlanul lebegtem a sötétség kellemes ködében, és élveztem, hogy nem kell aggódnom semmi miatt. Gondtalan voltam. Nem foglalkoztatott, hogy miként kerültem ebbe az állapotba, de módfelett élveztem.Aztán egyszer csak Edward kedves, ám de aggódó arca kúszott be a látóterembe, és hozzá akartam bújni, mert hirtelen nyugtalan lettem. Sorra megjelentek előttem a szeretteim, de én egyiküket sem értem el, és egyre kétségbeesettebbé váltam. Edward tökéletes arcán egy könnycsepp csillogott, és az én szívem menten kettészakadt a látványtól. Ki akartam mondani a nevét, de az ajkam nem reagált az akaratomra, csukva maradt.
Miért sír? Hiszen egy vámpír nem sír!
Edward arca egyre ködösebb lett, és a szeretteim könnyáztatott, kedves arca eltűnt a szemem elől, és a lábaim nem mozdultak, mikor futni akartam utánuk. Sorra peregtek le a szemem előtt az életem eseményei, és amint egy jelenet lefutott, eltűnt…
Edward teste egyre homályosabb és homályosabb lett, majd végleg eltűnt…
Egyedül maradtam, megfosztva mindentől.
Már korántsem élveztem annyira ezt a helyet, mint annak előtte, de nem tudtam szabadulni. Legszívesebben felkiáltottam vagy felsikoltottam volna, de ezt sem tehettem.
Aztán egy hűvös érintést, majd egy éles valamit éreztem a nyakamon, ahogy a húsomba váj, majd elöntött a fájdalom.
Nem jutott eszembe semmi, csak lebegtem a fájdalom és az öntudatlanság között, és az emlékeim hiánya ürességet keltett bennem.
De mégsem sikoltottam, csak tűrtem a fájdalmat, és vártam, hogy vége legyen. Mást nem tehettem.
Nem tudom, hogy mióta tűrtem már a kínokat, mikor hangok ütötték meg a fülemet…
- Testvérem… Ne táplálj hiú reményeket, a lány nem éli túl, már rég magához kellett volna térnie – hallottam valahonnan a sötétből egy fagyos, ámde csilingelő hangot.
- Túléli – hallottam a feleletet. A férfi hangjában aggodalom és féltés csengett.
- Már lassan négy napja tart az átváltozás, ez nem normális.
- Ő különleges.
- Bizonyára. Ha még a te halott szívedet is megmelengette – jött a gúnyos felelet egy harmadik férfitől.
- Elég! Ez a lány különleges, ezért is mentettem meg a haláltól! Fel fog ébredni és az enyém lesz!
- Arra nem gondolsz, hogy ő tiltakozni fog? Vagy netán a feleséged?
- Nem fog, szeretni fog. A feleségemet meg dobom és kész…
- Ha nem tudnám, hogy már egy ideje kinőttél a mesékből, azt hinném, hogy tündérmesének hiszed a valóságod. De kívánom, hogy legyen igazad… Ami a kedvesed illeti… nem hiszem, hogy díjazni fogja.
Tovább hallgattam volna a párbeszédet, melyből nem sokat értettem, de a fájdalom erőssége változni kezdett. Hirtelen eltűnt a testemből a lángolás és együttes erővel a szívemet vették célba.
Velőtrázón felsikoltottam.
- Kedvesem, ne aggódj! Hamarosan véget érnek a kínjaid – búgta a fülembe egy bársonyos hang.
Nagyon reméltem, hogy a titokzatos idegen igazad mond, mert már alig bírtam épp ésszel a szenvedést, és félő volt, hogy beleőrülök.
Aztán a szívem égni kezdett, én pedig vonaglani kezdtem. Majd a szívem megállt, és a fájdalom is eltűnt. Megkönnyebbültem.
Csodálkozva nyitottam ki a szemeimet, és egy nagyon helyes, de komoly férfit pillantottam meg. Sötét haja és vörös szemei voltak, és természetellenesen sápadt bőre. Nem vonzott különösebben, mégis volt benne valami földöntúli… amit nem tudtam mire vélni.
Nem is ezen lepődtem meg a legjobban, hanem azon, amit magamon tapasztaltam. A szemem éles volt, a szoba minden részletét élesen láttam, rengeteg illat csapta meg az orrom, és a testem teljesen más volt, mint amilyennek lennie kéne…
- Végre felébredtél! – örvendezett, és kivillantak éles fogai. Megrémültem.
- Ki vagy te? Hol vagyok? Várj… mi a nevem? – rémültem meg, mikor hiába kerestem választ a kérdésre. Miért nem jut eszembe semmi? Se egy kép, se egy arc, semmi… Egyre jobban megijedtem.
- Nem emlékszel semmire, kedvesem? – kérdezte meglepve, de valami különös fény villant a szemében. – Mi az utolsó emléked?
- Semmi… - hebegtem. – Semmi nem jut eszembe… mintha most születtem volna…
- Oh…
- Mi a nevem?
Az idegen egy pillanatra töprengő arcot vágott, amit nem tudtam mire vélni, de végül megszólalt.
- Fabiana Volturi – felelte rezzenéstelen arccal. – Fabi… tényleg nem emlékszel rám?
- Nem…
- A férjed vagyok… Aro Volturi – mondta. – Fabi… mi és a családunk nem vagyunk emberek.
- Mi? Micsoda?!
- Vámpírok vagyunk, te ettől a naptól, én már rengeteg éve.
- Vámpír? – rökönyödtem meg. – Lehet, hogy semmire nem emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy utálom, ha hülyének néznek.
- Ez az igazság. Én változtattalak át, mert haldokoltál, és nem akartalak elveszíteni.
- Értem, én szeretlek téged?
- Igen, legalábbis nagyon remélem – felelte és elmosolyodott.
- Mi ez a hely?
- Volterra a neve, a Volturi klán otthona, azaz a miénk. Olaszországban található, mi amolyan maffia vagyunk a vámpírok között. Mi biztosítjuk, hogy az emberek ne tudhassanak a vámpírok létezéséről.
- De… azt mondtad, hogy most lettem vámpír, igaz? Akkor eddig ember voltam, nem szabadott tudnom rólatok.
- A kivétel erősíti a szabályt, drágám – közölte fagyos mosollyal.
Én tényleg szeretem őt? Csak, mert eddig semmi szeretnivalót nem találtam benne…
- Kérlek, maradj itt egy kicsit! Szólok a testvéreimnek, hogy felébredtél!
- Rendben – bólintottam, és elgondolkozva bámultam a becsukódó ajtót.
Felálltam és a tükör elé álltam… Nem tudom, hogy miért döbbentett meg, de szép voltam, nagyon. A szemeim viszont nem tetszettek… vörösek voltak és olyan hátborzongatóak. Sokkal inkább lehetne valami normális szín… mondjuk arany… Az szép szín, de az én szemem miért pont vörös?
Hirtelen egy erőteljes rúgást éreztem a bordáim között, és összegörnyedtem. Mi volt ez? Mintha valami el akarná tépni a tüdőmet…
Rémülten meredtem gyönyörű tükörképemre, és elegem volt a sok furcsaságból…
Edward
Őrjöngtem, mindent szétszabdaltam magam körül, nem érdekelt semmi. A szobám berendezése pár másodperc alatt hullott romba. Nem érdekelt a külvilág, de a józaneszem tudta, hogy időt pocsékolok a rombolással. Olaszországba kéne rohannom, de tudom, hogy már elkéstem.
Felordítottam, és belerúgtam a cd-ket tartó szekrényembe, mely nagy robajjal dőlt el, és a szétszabdalt kanapémon kötött ki. Egyedül Bellával készült közös képünket védtem meg a saját haragom elől.
A családtagjaim ijedten rontottak be. Ők még nem tudták. Ledermedtek a sokktól, még soha nem láttak ennyire… szörnyetegnek.
Jasper már küldte felém a nyugalmat, de láttam, hogy az arca megvonaglik az érzelmeimtől. Főként haragot éreztem, de azt csakis magam iránt, amiért hagytam egyedül elmenni.
Bella sikolya hangzott a fejemben… legszívesebben széttépném megsebzett lelkemet, de erre képtelen vagyok.
- Mi történt? Edward? Jól vagy? – jöttek felém a kérdések, de nem fáradtam azzal, hogy melyik kitől származik. A gondolatolvasás sem érdekelt már, kizártam a fejemből a hangjukat.
Egyedül Alice arca foglalkoztatott, nem értette, hogy mi történt. Miért nem látta előre? Akkor megakadályozhattam volna…
Undorító vagyok… Nem hibáztathatom a testvéremet a saját bűnöm miatt… Oh, Bella…
- Edward? Könyörgöm, mondj valamit! – nyögte kétségbeesetten Esme, a többiek nem szólaltak meg.
- Meghalt – suttogtam megrendülten.
- Tessék? – döbbent meg Alice. – Ki halt meg?
Jasper arca eltorzult a döbbenettől, ő előbb rájött, hogy mi áll a viselkedésem hátterében.
Aztán megcsörrent a telefon, és pedig még mindig kitartóan meredtem a semmibe. Alice feladta a faggatásom és felvette a telefont. Hallottam mindkettőjük szavait…
- Halló? Itt Alice Cullen – szólt bele Alice csengő hangon.
- Alice, te vagy az? – hallottam egy megtört hangot a túloldalról, melyben Bella apjára ismertem.
- Charlie? Hogy van? Történt valami?
- Ez annyira szörnyű… Oh, Alice… Bella… az én Bellám…
- Mi történt vele? – kiáltott fel ijedten Alice és rám pillantott.
- Meghalt – zokogta Charlie a telefonba.
- Tessék? Hogyan? – döbbent meg a nővérem.
- Helikopter túrára mentek… Jessicával utaztak egy járművel… lezuhantak… egyikük sem élte túl…
Most már biztos. Bella meghalt. Nem élte túl, pedig titkon ezt reméltem. Az életem értelme megszűnt létezni, mintha a Nap örökre eltűnne az égről. Nem látok sehol fényt… Hangtalanul rázkódni kezdtem, Esme átölelt.
- Segíthetek valamit? Esetleg a temetésben? – kérdezte Alice gyászosan. Nem is tudom, hogy mennyi ideig maradtam ki a beszélgetésből.
- Nem szükséges… a testük elégett, csak jelképes temetést tudunk neki rendezni. Még fel kell hívnom Renée-t is… Jaj, miért is engedtem el? Csak gondoltam szólok… Edward miatt is…
- Köszönjük, Charlie… És ha bármiben segíthetünk, szóljon bátran…
- Köszönöm, viszlát…
- Viszlát – tette le a telefont.
A házunkra csend borult, de aztán már nem bírtam tovább. A fájdalom felemésztett, meg akartam halni, vagy legalább aludni egy kicsit, hogy róla álmodhassak.
De meghalt, Bella nincs többé… Új életet kell kezdenem… Nélküle…
- NEEEM!!! – ordítottam fel fájdalmamban, térdre rogytam és hangtalanul, könnyek nélkül zokogni kezdtem.
Bella nincs többé, meghalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése