(Rosalie szemszöge)18-as eseményeket tartalmazhat!
Elgondolkozva figyeltem az egyre távolodó ezüst Volvót, és rám egyáltalán nem jellemző dolgok fogantak meg a fejemben. Idegesített Edward szenvedése. Tegnap is az a szomorú dal, azt hittem, hogy a falra mászok tőle. De legalább végre elhatározta magát. Az viszont felháborított, hogy még a véleményünk sem várta meg, úgy elrontott vadászni. Esküszöm, hogy függő a gyerek, már szinte mindennap kergeti a vért, nem csoda, hogy nem látszik szomjasnak.
Emmett is hiperaktív gyakran, de ő nem ragaszkodik a vadászathoz, ha energiabomba hangulatba kerül, ő… khm.. beéri más elfoglaltságokkal is a szentem. Tipikus pasi. Az eszét zacskóban hordja, mint minden más hímegyed.
Talán csak Edward más, ő olyan… más. Mármint nem buzi, nem úgy gondoltam, de ő nem éppen a kanos fajta, lehet, hogy még szűz? Még az is lehet.
- Rose – ölelte át a derekam Emmett és vadul belecsókolt a nyakamba. Nem ellenkeztem, mert intenzív élvezettel éltem át ezeket a perceket. Az ember azt gondolná, hogy a vámpíroknak nem lehet sok érzelme a szomjon kívül, de ez tévedés. Más vágy is éltet bennünket, főleg ha az ember szerelmes, vagyis vámpír…
Nem is tudom, hogy mi lenne velem, ha engem hagytak volna, és Emmett nélkül kellene élnem. Bellának Edward fontosabb, mint az emberlét, de én hogy döntenék? Korábban azonnal rávágtam volna, hogy inkább ember akarok lenni Emmett nélkül, de ma már haboznák, és komoly dilemma gyötörne.
Edward rossz hatással van rám, még a végén teljesen rám ragad a komolysága és a nemesszívűsége. Phuj.
Hogy elkerüljem ezeket a gondolatokat inkább gombolni kezdtem Emmett ingét, és végig csókoltam hideg, hófehér mellkasát. Emmett ajkai felől morgás tört fel és ő is a felsőm után nyúlt. Ajkaimmal eltérítettem két keze akaratát, és teljesen levettem a lábáról.
Másodszorra értek csak célt izgatottan simogató ujjai, amik vad erővel tépték le rólam a pár napja vett csodaszép felsőmet, amit még hordani szerettem volna. A haragot későbbre hagytam, mert tudtam, hogy még bőven lesz időm számon érni rajta a blúzomon ért károkat.
Kezeimet lassan húztam végig a háta vonalán, miközben a mellkasát egyre feljebb haladba borítottam be csókokkal, míg végül birtokba vehettem hideg, ám de felhevült ajkait. Most mintha forróbbak lettünk volna az átlagosnál, de ezt a vágyunknak tudtam be.
Emmett erős, mégis gyengéd mozdulattal fektetett a kanapéra, de egy pillanatig nem hagyta abba a kényeztetésemet és a saját vágyainak kielégítését. Éreztem, ahogy az ágyéka a testemnek feszül, és én is felnyögtem a kéjtől és az élvezettől. Már nyúltam, hogy megérintsem a biztosítékot arra, hogy ez tényleg a valóság-e, amikor Emmett egyik óvatlan mozdulatával megnyomta a tévékapcsolót és a tévé hangosan kezdte sugározni a műsort, ami most egy cseppet sem érdekelt, de megzavarta elbódult elmémet, és egy pillanatra a képernyőre vetült homályos tekintetem. Egyből kijózanodtam.
- Emmett – kiáltottam meglepetten, és lelöktem magamról, majd a képernyőre mutattam, amiben egy gyönyörű – talán még nálam is szebb – szőke nőt mutattak. Kísértetiesen hasonlított arra a lányra, akinek emléke megkeserítette Edward mindennapjait.
Majdnem felsikoltottam, mikor a fiatal nőben Bellára ismertem. Emmett is abbahagyta a korábbi tevékenységünk és füttyentve a képre meredt.
- A kis huncut… - mormogta vigyorogva, mikor túljutott az első döbbeneten. – Várjunk csak… London?! Ő lenne Bell Montez? Mi a fene…
(Bella szemszöge)
Már sokadszorra meredtem sápadtan a képernyőre a rádióállomáson és egy kávét kortyolgattam. Sosem ittam kávét, de most kellett valami, ami kijózanít. Mert ez nem lehet a valóság. Annyi időmbe telt, míg elértem, hogy a műsorom híres legyen, de rólam ne tudjanak semmit. És most mindennek annyi.
- A Twilight híres műsorvezetője Bell Montezt halálos fenyegetés érte a tulajdonműsorában. De a probléma az, hogy nem egy blöffről van szó. A nő, aki magát Victoriának nevezi, már korábban is követett el gyilkosságot, és az áldozatra szétmarcangolva találtak rá. (Itt mutatnak egy videót rólam, ahogy kilépek az utcára. Vajon, mikor csinálták?) Vajon, van okunk komolyan venni a fenyegetést? Hiszen mindannyian hallottuk.
És blablabla… már nem is figyeltem rá. Érzem, hogy Carla mögöttem áll, és csendesen próbál lelket önteni belém, de rá sem figyelek. Vajon, milyen helyeken láthatják ezt a műsort? Mi van, ha Ők is látják? Vagy Charlie? Vagy Reneé? Bele se merek gondolni. Úgy törném össze a boldogságos életüket, mint ahogyan a zivatar elmossa most a tájat. Kíméletlenül.
- Bell? – szólongat Carla aggodalmasan. Lassan felnézek rá.
- Hm?
- Mi lenne, ha holnap csak mi csajok elmennénk szórakozni? Csak hogy kikapcsolódj….
- Miattam ne fáradj, Adammel biztosan mást terveztetek, de ha ennyire szeretnéd… még meggondolom.
- Köszi – mosolygott rám és átölelt. Ebben a pillanatban az ajtóban két férfi állt és a szívem kihagyott egy ütemet. Halálra váltan néztem, ahogy Adam és egy ismerős arc beszélgetnek. A csodálatosan tökéletes vonások semmit sem változtak. Ugyanolyan angyali volt a hatásuk, ugyanolyan szívdobogtató… És a hangja… Az ugyanolyan bársonyos, hanem nem bársonyosabb, mint a képzeletemben. Semmit sem változott.
Remegő kezemet a vadul dörömbölő szívemre tettem és mélyet lélegeztem. De a levegő nem akart beáramlani a tüdőmbe és vadul zihálni kezdtem.
- Bell? – szólongatott Carla ijedten. Ő is Adamre és rá kapta a tekintetét, de ő neki ez nem volt sokkoló, hát persze, hogy nem.
Ahogy Ő elnevette magát Adam viccén, én már nem bírtam tovább. Nem bírtam a látványát, minél messzebb akartam kerülni tőle, és nem akartam még egyszer úgy érezni, hogy nem vagyok elég jó neki. Nem akartam hallani azt a hangot, akiről minden éjjel álmodtam. Nem akartam még egyszer reménykedni, mert még egy csalódást nem élnék túl.
Megszaporáztam a lépteim, és el akartam futni mellettük, de Adam aggodalma hallatán, Ő utánam kapott, makacsul kezdtem figyelni a padlót, amin nem találtam egyetlen porszemet sem.
- Jól van, hölgyem? – kérdezte udvariasan, és a szívem belesajdult.
- Bell? Hová rohansz?
Ő aggódva finoman felemelte az arcomat, és most már képtelen voltam elnézni a gyönyörű szemei mellett. A tekintetünk összekapcsolódott, és én elvesztem azokban a szemekben, amikről annyit álmodtam a tizennyolcadik szülinapom óta.
Először nem ismert fel, de aztán a döbbenet szétáradt a tagjaiban, mint valami erős méreg. Hátrahőkölt, én pedig kihasználva alkalmat kitéptem magam a karjaiból, ahol nem merném bevallani, de otthon éreztem magam.
- Csak el innen! – suttogtam Adamnek válaszképp és kirohantam az épületből, egyenesen a zuhogó esőbe. Hagytam, hogy az ég könnyei egyesüljenek a sajátjaimmal és hagytam, hogy végig szántsák remegő testemet.
(Edward szemszöge)
Mikor odaértem már nem voltam benne biztos, hogy valóban bemenjek, de jobb, hogyha mielőbb túlesek rajta, és minél előbb indulhatok Forksba, hogy lássam Bellát. Csak ő számított, hogy minél előbb láthassam. Hacsak messziről is. Látnom kell, hogy jól van, vagy sem.
Az épület modern volt, a padló márványból volt és liftekkel sem spóroltak. Gazdagok lehetnek ezek a Montezek, ha mindenre futotta.
Egyenesen a recepciós pulthoz vettem az irányt, ahol egy szőke nő lapozgatott divatmagazinokat.
- Elnézést hölgyem…
- Adela Bones, örvendek – mosolygott rám, és kezet nyújtott.
- Edward Cullen.
- Miben segíthetek?
- Adam Montezt keresem, ő hívott ide és…
- Rendben, egy pillanatot… - mondta és a telefon után nyúlt.
- Mr. Montez? Edward Cullen van itt és Önt keresi. Igen, értem. Persze, küldöm – bólogatott, majd letette. – Mr. Montez az első emeleten van és örömest várja Önt.
- Köszönöm, viszont látásra.
Elindultam felfelé a lépcsőn, de onnan nem tudtam, hogy merre. Az első emelet sem volt kisebb a földszintnél és sehol sem volt egy lélek sem, így a képességemre hagyatkoztam és hamar meghallottam Adam gondolatait, és elindultam a 42-es ajtóhoz, és beléptem.
- Adam? Edward vagyok – léptem be, és az járt a fejemben, hogy talán komolyabban kéne viselkedjek.
- Edward! Örülök, hogy eljöttél – vigyorgott és az előbbi érzésem nyomtalanul eltűnt, mert Adam mindent volt, csak nem komoly. – Sajnos, az előbb lett vége a mai adásnak, úgyhogy szerintem csak holnapra tehetjük be. Gyere, beszéljünk Bellel, fent van a stúdióban Carlával.
- Nem zavarok?
- Dehogy, hisz még nem is ismered őket. Meglátod őket és elismered, hogy van ízlésem – kacsintott rám és elindultunk felfelé a stúdióba.
Furcsán éreztem magam. Az ajtónál még Adam mesélt egy szőkenős viccet és én udvariasan nevettem, de nem igazán találtam viccesnek. Bár ha Rosalie-ra gondoltam, akkor tényleg nevetségesnek találtam, de már régen nem nevettem szívből.
Aztán egyszer csak egy szőke hajzuhatag suhant el mellettünk, de mivel Adam hirtelen aggódni kezdett, így finoman megállítottam a zaklatott lányt. Biztosan ő Bell Montez. Hirtelen a földre szegezte a tekintetét, hogy még véletlenül se nézzen ránk.
- Jól van, hölgyem? – kérdeztem udvariasan, és valami furcsát éreztem a mellkasomban. Olyat, amit nagyon régen, még Forksban éreztem utoljára.
- Bell, hová rohansz? – aggodalmaskodott Adam, és én nem is tudom, hogy milyen késztetés hatására, de gyengéden megemeltem az állát. Barna szemeiben fájdalom és rettegés villódzott, de én mást is megláttam mögötte. Ahogy lassan belém szállt a felismerés, úgy hőköltem hátra a döbbenettől, de a tekintetem nem tudtam elszakítani attól a szempártól, akit annyiszor láttam emlékeimben.
Hirtelen kitépte magát a kezeim közül és rohanni kezdett minél messzebb tőlem és még hátra kiáltott, de nem értettem, mert annyira leblokkoltam, mint még sosem.
- Bella – suttogtam magam elé.
- Edward, mi volt ez?
Nem válaszoltam, helyette Bella után rohantam, hogy utolérjem. Nem akarom még egyszer elveszíteni, soha többé.
- BELLA! – ordítottam utána és valami különös melegséget éreztem a lelkemben. Szárnyalni tudtam volna. Most döbbentem csak rá, hogy mennyire nem tudok nélküle élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése