Lélekvihar - A vér szava - 10. fejezet

Ingatag léptekkel indultam el reggelizni, de mire leértem mintha új erő költözött volna fáradt tagjaimba. Kezdtem úgy érezni, hogy ideje volt egy kicsit talpra állnom, mert nem feküdhetek az ágyamban az örökkévalóságig elbújva a világ elől. Charlie már elment dolgozni, amit most sajnáltam, mert bizonyára örömet okoztam volna neki, hogy végre kibújtam az odúmból.

Melanie mosolyogva ült a konyhában vajat kent a pirítósára, és intett, hogy üljek le mellé. Monoton mozdulatokkal engedelmeskedtem, de valahogy nem volt étvágyam. Már a kenyér látványa is zavart.

- Bella, muszáj enned valamit! Már egy jó ideje nem ettél semmit. Legalább pár falatot nyomj le, oké? Utána elviszlek valahova – kacsintott rám.

- Mi? Nem akarok bulizni!

- Nyugi, nem olyan helyre megyünk, csak visszarángatlak az életbe, okés? Ne mondj semmit, jössz és kész.

Nem szóltam semmit, néma nemtörődömséggel megkentem egy kenyeret és beleharaptam, de olyan volt, mintha a földbe haraptam volna, nem éreztem az ízét, csak valami kellemetlen utóízt. Nem mondtam ezt Melnek, és engedelmesen megettem egy egész kenyeret, de a végén félve éreztem, hogy hamarosan távozik belőlem. De most ez elmaradt.

Nem tudom, hogy hogyan történt, de nem sokkal később Gavin kocsijában találtam magam, ahol hármasban ültünk. Ők ketten vidáman beszélgettek, és néha engem is próbáltak bevonni, de nem igazán sikerült nekik, mert még az sem ugrott be, hogy mikor találkoztunk Gavinnel. Kicsit cikis.

- Hol rakjalak ki titeket először? – szólalt meg Gavin néhány perc némaság után. Melanie habozás nélkül kezdte el ecsetelni, hogy először a szépségszalonba megyünk. Ez már józanságra kényszeríttet.

- Tessék? – kérdeztem felháborodva, és mintha örült volna annak, hogy végre sikerült szóra bírnia.

- Szépségszalon – mondta Melanie mindenféle zavar nélkül ellentmondást nem tűrő hangon. Én csak hápogva meredtem rá, és azon gondolkoztam, hogy vajon, rosszul hallottam-e, vagy csak viccelt.

Mikor megálltunk a városban és megláttam, hogy a szépségszalon felirat felé ráncigál, megtorpantam. Na, nem!

- Nem – jelentettem ki, és megálltam. Még szerencse, hogy az úttesten már átjöttünk, mert különben kínos percek elé néztünk volna.

- Bella! – szólt ki Gavin a kocsiból. – Nyugi és lazíts! Szép leszel – kacsintott rám és elhajtott. Néztem, ahogy a kocsi nagy zajjal eltűnik az út végén, majd Melaniera siklott a tekintetem. Mit veszíthetek? Hiszen már nincs igazán semmim. Talán egy új külsővel szebb életem lehet majd, és Mel csak segít nekem ebben. Soha sem fogom tudni megköszönni, amiért értem tesz. Vagy fog tenni, mindegy.

De ér ennyit Edward? Ér ennyit egy elvesztett szerelem, egy elvesztett élet? Visszakapom-e valaha a boldogságom? Meg kell, hogy próbáljam. Adok még egy esélyt az életnek, hogy boldoggá tegyen.

- Kérlek, Bella – nézett rám Melanie, de láttam az arcán, biztos benne, hogy engedek neki. Milyen jól megismert ez alatt a kis idő alatt.

- Rendben, de a te felelsz Charlienál, hogyha nem ismer fel – mondtam és megeresztettem egy félmosolyt felé. Vidáman karolt belém és elindultunk a szépségszalon felé. De miért érzem úgy, hogy ezt nem kéne?

Nem maradt olyan darab a testemen, amin nem alakítottak volna át valamit. Manikűrös, pedikűrös, kozmetikus, sminkes, bőrgyógyász és fodrász, már nem is emlékszem az összes arcára. A lényeg, hogy teljesen kiforgattak önmagamból. A hajamra nem is mertem gondolni, de szerintem nem vágtak belőle sokat.

Végig be volt kötve a szemem, így nem láthattam, mit csinálnak velem, egészen addig, míg be nem fejezték a vadiúj-Bella elkészítését. De mikor levették a szememről azt a valamit, és megszemléltem önmagam… na akkor sikítottam fel.

Kitágult szemekkel meredtem a tükörre, amiben nem lehet, hogy én vagyok! Ez nem hasonlít rám! A magam előtt nő nem volt ismerős. Rövid, vállig érő tépett vörös haja volt, tökéletesen hozzáillő sminkje, a kezén pedig műkörmök virítottak.

- MELANIE! – üvöltöttem magamból kikelve, és most aztán végképp nem hasonlítottam magamra. Inkább, mint valami hatalmas baklövés. Úgy néztem ki, de tényleg.

- Hű, Bella! – jött közelebb és ámulva szemlélte meg a nőt, akit belőlem csináltak. – Alig ismerek rád! – lelkendezett boldogan, amit gyilkos pillantással jutalmaztam.

- Épp ez az – sziszegtem dühösen, de már nem tehettem semmit. Ezt nekem, amiért hagytam magam, hogy idehozzanak. Aznap nem álltam szóba a drága unokatesómmal, de Charlie rendesen ki volt akadva. Én pedig hagytam, hogy Mel kimagyarázza a kimagyarázhatatlan helyzetet.

Charlie magánkívül volt, ahogy én is. De már mindegy volt. A hajam nem nő vissza néhány röpke perc alatt. Ahogy a szívem sem fog összeforrni néhány röpke évtized alatt.

Féltem a mától, mert már előre láttam, hogy mindenki engem fog nézni, mikor megjelenek, hátha még felveszem azt a ruhát, amit Melanie készített ki nekem. Utáltam a középpontban lenni, és ezt most nem kerülhettem el. Mert hogy is vesznék el a tömegben, mikor megjelenek még anti-Bellásabb szerelésben, mint a múltkor? Te jó ég… mi lesz ott, de még van egy órám, hogy eldöntsem, hogy mi legyen. Meg kéne, hogy változzak és nem csak külsőleg, hanem belsőleg is. Ez az egyetlen módja, hogy elfelejtsem Edwardot.

Úgy tettem, mint aki megreggelizett, holott csak pár falat ment le a torkomon, de Mel nem vette észre szerencsére. Még mindig átkoztam magam, hogy hagyom magam, de továbbra sem ellenkeztem, mert nem volt elég lelki erőm hozzá. Gépies mozdulatokkal vettem fel magamra egy testhez simuló ujjatlant, egy bő kapucnis pulcsit, és egy miniszoknyát. Nem az én ruha összeállításom volt, az biztos. Mondhatni elég érdekesen festettem. Charlie épp indulni készült, mikor meglátott, de a látványomtól köpni-nyelni nem tudott, csak tátogott, én pedig addig elköszöntem és bevágódtam a furgonomba.

Mikor megérkeztem vettem egy mély levegőt és kiszálltam. Nem csalódtam. Hasonló reakciók voltak, mint mikor Edwarddal jelentem meg először. Ugyanolyan lesokkolt volt mindenki. Jess volt az egyetlen, aki nem döbbent meg, ő inkább megvetően és gúnyosan nézett rám, de azt hitte, hogy nem veszem észre. Már bánom, hogy valaha is a barátnőmnek neveztem.

- Bella? – hüledezett Mike. – Tényleg, te vagy?

- Azt hiszem – eresztettem meg egy erősen művigyort. Őszintén szólva szerintem borzalmasan festettem, de mindegy. Hogy engedhettem, hogy ilyen helyzetbe kerüljek?

- Hát… csini lett a hajad – hebegte, és láttam, hogy neki bejön ez a stílus. Főleg mikor meglátta, hogy a pulcsi alatt milyen a felsőm. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy beszóljak neki, amiért ilyen szemtelenül bámul, de csendben maradtam.

- Ráérsz ma suli után? – nyögte végre ki, mikor már majdnem otthagytam. Nem messze tőlünk megpillantottam Jesst, és ha szemmel ölni lehetne, már a földön feküdnék. Holtan. Nem akartam megbántani Mike-ot, dehogy randira menni vele? Ugyanakkor azzal talán bosszanthatnám Edwardot, hiszen Alice látni fogja.

- Nincs programom – feleltem, mire olyan döbbenetet produkált, hogy akaratlanul is, de elnevettem magam.

- Mi olyan vicces? – nyögte ki zavartan.

- Te. Miért olyan meglepő, hogy igent mondtam? Szóval mikor és hol?

- Va-van egy ká-kávézó, pár hete nyílt… négykor?

- Oké, ott leszek.

- Várj… ne menjek érted? – kérdezte még, és én bólintottam, majd bemenekültem az épületbe.

Ez nem lehet igaz… mi van velem?! Hogy randizhatok Mike Newtonnal? Pff. Tényleg más lettem, mondhatni újjászülettem. De miért nem érzem jól magam a bőrömben?