Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. július 29., szerda

Twilight Radio - 14. fejezet

(Bella szemszöge)

Vidáman indultunk el annak ellenére, hogy Edward hátán utaztam. Egyre jobban bírtam az ilyen utakat, talán kezdtem hozzászokni, és ő is mindig figyel arra, hogy nekem jobb legyen. Gyönyörű helyre vitt, tipikus angol természet volt. Lenyűgözően zöld fű, ízlésesen szépséges tavak, vidáman csiripelő madarak, és a kedvünkért a nap is kisütött, elűzve a fellegeket. Az ajkaim boldog mosolyra húzódtak és hosszú pillanatokon keresztül el is felejtettem, hogy milyen káosz vesz minket körül, Victoria ármánykodása miatt. Csak a szerelmemre tudtam gondolni, és tudtam, hogy megtört bennem végleg a jég. Újra tudok bízni Edwardban, és ezt a bizalmat nem hagyom ismét elúszni. Ha kell foggal-körömmel, fogok ragaszkodni hozzá, de nem hagyom, hogy eljátssza újból.

Ez a boldogság annyira csodálatos, hogy idegbajt kapok, ha kiderül, hogy mindez csak álom. De még annak is örülnék, mert ez lenne életem legszebb álma.

- Tetszik? – ölelt át, és belecsókolt a nyakamba. Benne is csökkent az óvatosság, talán már ő is jobban bízott önmagában, és ezt jó jelnek véltem. Belemosolyogtam a csókunkba, de nem bántam.

- Fantasztikus – válaszoltam kicsit megkésve, de ezt mindenre értettem, amit ő jelent nekem. – Honnan jött az ötlet? – kíváncsiskodtam.

- Fantázia – nevetett fel. A nevetése lágyan csilingelt, de mégis olyan mély volt és férfias. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? És miért kellek neki én?

- Mire gondolsz?

- Hogy lehetsz ennyire tökéletes? És miért kellek én neked? – kérdeztem őszintén és lehajtottam a fejem.

- Én is ezt kérdezem magamban – felelte, és úgy éreztem, hogy menten leáll a szívem. Tudtam! Tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki…

- Jaj, butus Bella – sóhajtotta és magához ölelt. – Pont az mondom, hogy azon gondolkoztam, hogy te hogy lehetsz ennyire tökéletes? És hogy neked miért kellek én… Nem kell egyből félreérteni… Szeretlek, Bella, hányszor mondjam, hogy elhidd? Bár van rá egy örökkévalóságom, annyi idő elég lesz, ugye? – vigyorgott.

- Igen, annyi elég lesz – motyogtam kábultan.

- Huh, megkönnyebbültem. És most jöhet a piknik?

- Piknik? Te is eszel?

- Nem, csak te, én meg nézem.

- Szuper – morogtam, de nem tudtam nem nevetni az arckifejezésén. Régen éreztem ilyen felhőtlen boldogságot. Túl szép volt, hogy sokáig tartson.

(Jacob szemszöge)

Úgy meredtem Zoeyra, mint ha egy sátán jelent volna meg előttem. Nem lehet igaz, amit mondott! Én pedig felelőtlenül árultam el dolgokat neki… az ellenségnek. Azt hiszem, hogy az emberismerő képességem itt mondott csődöt.

Tévedtem Bellát illetően – és még mindig nem beszéltem vele. Tévedtem Zoeyt illetően – neki még sokat is mondtam. Éljen… Ügyes vagyok.

Döbbent vonásaimra megvető fintort varázsoltam, és készültem, hogy ott hagyjam, mikor a hangjának szomorú csengése megállásra késztetett.

- Várj… én nem vagyok olyan, mint ő. Utálok ölni, utálom őt magát is. Azt meg végképp, hogy közöm van hozzá. De nincsen senki más, akire számíthatnék. Nem ismerem az apámat, az anyám egy szörnyeteg. Mit tehetnék ellene, mond?

- Én megszöktem volna, vagy csak leléptem volna – jegyeztem meg halkan, és a megvetésem iránta gyengülni kezdett.

- Próbáltam, de mindig rám talált. Vannak ismerősei mindenfele, én pedig amatőr vagyok a szökésben és a rejtőzködésben.

- Miért nem kértél valakitől segítséget?

- Ugyan kitől? Egy embertől, aki diliházba dug, hogyha őszinte lennék vele vagy egy vámpírtól, aki egy véleményen van vele?

- Nem csak vérszomjas vámpírok vannak.

- Mert te aztán tudod? – csattant fel szkeptikusan, de aztán az arcára kiült a rémület, és morogva fordultam meg. A tekintetem Victoria gúnyos tekintetével találkozott, és tudtam, hogy most nekem annyi, mert nem volt egyedül. Két vámpír plusz egy félvér még nekem is sok.

- Zoey, kislányom – szólalt meg mézes-mázos hangon. – Tudtam, hogy számíthatok rád – folytatta büszke hangnemben, és úgy éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Elárult. Minden szava hazugság volt. Megvetően néztem vissza rémültnek tetetett arcára és hagytam, hogy Victoria elrángasson.

- Jacob, én nem… nem akartam… - hallottam még kétségbeesett hangját, de nem jött utánunk, és alakját elnyelte a messzeség, és én egy házszerű valamiben találtam magam. Nem voltam egyedül, egy nagyjából velem egyidős lány kuporgott a sarokban, enyhén tépett üzemmódban, és eléggé le volt soványodva. Kellemes időtöltés lesz az biztos… Pff.

(Zoey szemszöge)

Csak néztem, ahogy az anyám elviszi, és néztem, ahogy még egyszer rám emeli barna tekintetét, és melyben most mélységes megvetés uralkodik. Fájt látnom, és megértettem őt. Azt hiszi, hogy elárultam, pedig én nem akartam, hogy így legyen. Azt hittem, hogy vadászni ment Blaise-sel, az új férjével. De nem, ezek szerint itt maradt, mint vaksólyom az odva mellett. Na jó… ez béna és divatjamúlt hasonlat volt. Most mi a fészkes fenét csináljak?

Régóta készülök szembeszállni az anyámmal, de nem vagyok hozzá elég. Nem vagyok elég bátor, sem elég erős. Na meg egyedül vagyok. De akkor sem hagyhatom, hogy Jacobnak baja essen. Most az egyszer végre bátornak kell lennem…

(Alice szemszöge)

Nyugtalanul járkáltam fel és alá, holott Edward az előbb hívott, hogy minden rendben velük. Én mégis féltettem őket, vagyis Bellát. Edwardnak nem eshet baja, hiszen vámpír. Vagy mégis? Miért nem működnek a látomásaim? Már hetek óta semmi. Ezt nem értem. Úgy érzem magam, mintha vak lennék, és nem találnám a kiutat valahonnan. A látomásaim nélkül bénának és magatehetetlennek éreztem magam. Ha működne, akkor Emma rég előkerült volna, és már nevetne az egészen, de nem, ki tudja él-e még. És ez az én hibám!

- Kicsim? Megint emészted magad? – lépett be Jazz a szobába és letérdelt mellém, majd magához szorított.

- Én nem… ajj… miattam…

- Alice, édesem – suttogta kedvesen és végig simított az arcomon. – Te nem tehetsz semmiről, nem állhatsz mindig szolgálatkészen megváltani a világot. Nem a te felelősséged. A képességed nem kötelesség, hanem egy ajándék.

- Köszönöm, Jazz – súgtam hálásan és hozzásimultam.

- Bármikor, édesem – suttogta és megcsókolt. Hm… megint egy hosszú délutánunk lesz?

(Bella szemszöge)

- Valld csak be, hogy én leszek a karácsonyi vacsora, azért tömsz meg mindig – nevettem rá, miután a rengeteg kajától kifulladva hanyatt feküdtem, egyenesen Edward védelmező karjaiba.

- Most lebuktam – suttogta, és úgy mondta, mint egy kisfiú, akit most kaptak rajta, hogy szaloncukrot lopott a karácsonyfáról. Boldogan kacagtam fel.

- Lehetne ennél szebb egy nap? – sóhajtottam álmosan.

- Lehetne – ült fel hirtelen Edward.

- Hogyan?

- Elmondom, miután aludtál egy kicsit. Látom, hogy álmos vagy. Aludj csak, alkonyatkor felébresztelek – kacsintott rám, és úgy helyezkedett, hogy kényelmesen fekhessek a karjaiban. Megint.

- De… te addig mit csinálsz? Nem akarom, hogy unatkozz. Ez nem ér, csak én ettem, csak én alszom, te meg unatkozol.

Edward hangosan nevetett fel.

- Butus Bella, én melletted nem tudok unatkozni. Majd nézem, ahogy alszol, és őrzöm álmodat.

- Szeretlek – motyogtam még álmosan, és az altatóm ritmusára el is aludtam. Csodálatosat álmodtam, de volt benne valami oda nem illő, baljós árny, amit nem tudtam mire vélni. De ez még nem is zavart.

Mikor felébredtem, Edward nem volt mellettem, és a nap is lement már.

- Edward? – kiáltottam pánikba esve, de nem érkezett válasz. A táskához nyúltam, de a mobilja sem volt a helyén. Úgy pattantam fel, mint, akit a rugó lök ki az ágyból. – Edward!

Pár perc sem telt el egy alak kezdett futni felém, és megkönnyebbülten ismertem fel benne a szerelmemet.

- Mi a baj, kicsim? – aggodalmaskodott és magához ölelt. De olyan más volt, feszült.

- Semmi… csak felébredtem… és nem voltál mellettem.

- Ne haragudj, telefonon kerestek, és nem akartam, hogy felébredj. Mehetünk? Későre jár, és biztosan fáradt vagy, nem sokat aludtál.

Azzal durván feldobott a hátára, és majdnem feljajdultam, mert a teste kemény volt, én pedig legnagyobb bánatomra törékeny. Talán csak régen vadászott, nem szóltam semmit.

Behunyt szemmel utaztam, de egyre nyugtalanabb lettem. Az út tovább tartott, mint mikor idefelé jöttünk. Mikor megálltunk, nem a Cullen villa barátságos képe fogadott, hanem egy régies faház.

- Edward? Hova hoztál? – kérdeztem idegesen. Nem éreztem mellette azt a nyugalmat, amit szoktam.

- Mindjárt meglátod – mosolygott rám. – Megjöttünk! – kiabált be a házba, mire egy nő jelent meg. Tűzvörös haja világított a sötétben, csak egy valaki lehetett. Victoria. A rettegés elemi erővel kúszott a torkomba, és megremegtem.

- Bella! Már vártalak – nézett rám mézes-mázosan, és kétségbeesetten Edwardra néztem, de ő kerülte a tekintetemet. – Edward, édes, mi tartott eddig? Zoey már türelmetlenül meg akar ismerni.

- Zoey? – nyertem vissza a hangom.

- A lányunk. Zoey Rivertoni Cullen – felelte erre magától értetődően.

- Nem értem, hogy miért titkolóztál idáig, de ez mindent megmagyaráz – szólalt meg mellettem Edward és Victoria mellé sétált lassú léptekkel. Átölelte a derekát, mire Victoria megcsókolta őt.

- Hiányoztál – sóhajtotta a démoni nő, és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. A világ forogni kezdett.

- Te is nekem, Vic. Ha tudnád mennyire. Csak rossz volt, hogy nem tudtam a lányunkról, már alig várom, hogy megismerjem. Eddig nem tudtam, hogy a vámpíroknak lehet gyerekük…

- Megértem és sajnálom – felelte erre lágyan.

- Sajnálom Bella – nézett rám Edward bűntudattal telve. – Azt hittem, hogy túl vagyok Victorián, de tévedtem.

Nem bírtam tovább. Összeestem, és elnyelt a sötétség. Ezúttal örömmel fogadtam, szinte menekültem felé, hogy nyeljen el. Nem akartam többé felébredni. Újra bíztam, és újra csalódtam. Ezt már nem akarom túlélni.

2 megjegyzés:

  1. szia mikor írod a köv fejezetet?
    már nagyon várom
    és a lélekvihar- a vér szavánál is nagyon várom

    VálaszTörlés