Shooting Star - 3. fejezet

(A képen Dave farkasként)

Nessie

Talán életemben először tévedett az első benyomásom, mert Dave sokkal normálisabb volt, mint azt valaha feltételeztem volna róla. Hajnalig feküdtünk a fűben, és ő még csak nem is próbálkozott, de a napnál is világosabb, hogy nem vagyok közömbös neki.

Én nem tudom, hogy mit érzek, még soha nem találkoztam olyan normális sráccal, akinek bejövök. Na jó, nem túlzok, mert azért Dave se normális.

De azt is látom rajta, hogy a macsó, kemény legény figura csak álca számára, hogy elrejtse azt a fájdalmat, amit a szülei veszekedése okoz neki. Pedig neki legalább ott vannak a szülei, és nem árva, mint én.

- Én megértem, hogy mit érzel, azért mert árva vagy – szólalt meg Dave mikor visszafelé tartottunk. Most nem vigyorgott. Először azt hittem, mert álmos, de rájöttem, hogy neki inkább a szíve fáj, és azért nem mosolyog. – Tudod… Én is úgy érzem magam, mint aki árva, magányosan. Ne érts félre, én szeretem a szüleimet, vagyis hát… már nem annyira, de az utóbbi években, mintha idegenek lennének, és teljesen mások lettek. Már nem törődnek velem, csak üvöltenek, mást nem csinálnak. Azt hiszem árva vagyok, még ha vannak is szüleim.

- Oh… én… - hebegtem, de az ujját kedvesen a számra tette és rám mosolygott.

- Te is így érzel?

Szomorúan bólintottam, de most inkább az keserített, hogy mások is így éreznek, mint én.

- Merre laksz most?

- Kibéreltem egy házat, a munkából keresett pénzemen. Ne feledd egy szökött nőszeméllyel beszélgetsz.

- Mit dolgoztál? – sötétült el hirtelen az arca és kemény lett az arca, mint a hideg márvány. Ahogy rájöttem, hogy mit feltételez, irtózatos méreg öntött el.

Pofon vágtam, mire nagyot jajdulva kapott az arcához, és rájött, hogy mit mondott nekem. Mindketten vörösek lettünk, én a dühtől, ő a szégyentől.

- Csodálatos este volt – szólaltam meg csendesen remegve. – Kár, hogy elrontottad a végét, csalódtam benned. Nem vagyok kurva – sziszegtem a végét és elindultam a bérházam felé. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy ő még mindig utánam bámul és megbánt mindent. De nem érdekel, engem senki ne kurvázzon le…

A város kihalt volt éjszaka, de a telihold különös fénybe vonta a csendes kisvárost, Forksot. Forks. Valami varázslatos vonzott ehhez a helyhez, de még nem jöttem rá, hogy miről lehet szó. Végre megtaláltam a házat, mi lakhelyemül szolgált. Nagy ház volt, de a tulajdonos, Charlie bácsi nagyon olcsón kiadta nekem az egyik szobát.

Keveset beszéltünk, nagyon zárkózott férfi volt, és bűntudatom volt, amiért ilyenkor jövök haza. De mégis megkedveltem őt pár nap alatt, főleg, mert láttam, hogy mennyi fájdalom van a lelkében. Sosem beszélt velem a magánéletéről, csak annyit tudtam, hogy elvesztette a lányát évekkel ezelőtt, a szerelme pedig nagyon régen elhagyta.

Ő is magányos volt, akárcsak én.

Halk léptekkel léptem be a házba, hol mélységes csend uralkodott, és én nem akartam felébreszteni Charlie-t. A konyhában megtorpantam az asztalon ott maradt a vacsora, és gyorsan hűtőbe tettem, hogy meg ne romoljon, majd lassú, óvatos léptekkel felmentem a lépcsőn és nyugovóra tértem a szobámban és a kényelmes és puha ágyamban.

Dave

Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba, de csak fa volt a közelben, így azt használtam. Kicsit megfájdult tőle a fejem, és szédülve mentem tovább a házunk felé. Már előre láttam, ahogy Leah meglát, és üvöltve pofoz meg, amiért szó nélkül maradtam ilyen sokáig.

Régebben azzal áltattam magam, hogy ez azért van, mert aggódik miattam, de ma már tudom, hogy csak okot keres, hogy gyakorolhassa a csiripelést.

Halkan nyitottam ki a házunk ajtaját, de a következő pillanatban egy női sikolyt hallottam a szüleim szobája felől. Te jó ég! Mond, hogy nem ölik meg egymást!

Már nem törődtem a halk léptekkel, futva nyitottam be a szüleimhez, de a látvány letaglózott. Anyu kéjesen felnyögött, engem pedig elfogott a hányinger. Izéltek.

- Drágám – sóhajtotta Jacob vággyal telve, én pedig hangosan becsaptam magam után az ajtót és kimentem a házból.

Ennyit arról, hogy aggódtak miattam. Boldogabbak nélkülem, még veszekedniük sem kell. Én lennék az oka annak, hogy ilyenné váltak? És talán boldogok, mert azt hitték, hogy megszöktem, és többet nem jövök vissza?

Szégyenszemre könnyek gyűltek a szemembe, de gyorsan eltüntettem őket, és ököllel bevertem egyet a fának. A fa törzsén ott maradt az öklöm nyoma. Legalább hagytam nyomot magam után.

- Dave? – hallottam meg Claire kedves hangját.

- Szia Claire – köszöntem morogva, most nem tudtam kedves hangot megütni, mert eszembe jutott Nessie dühös arca is. Talán örökre megbántottam, pedig csak a féltékenység lángolt bennem.

- Sétálunk egyet? – kérdezte, és én meglepetten bólintottam.

- Mi a baj? – kérdezte, mikor már egy ideje sétáltunk az ösvényen.

Felsóhajtottam.

- Semmi.

- Szerinted elhiszem? Figyelj, Dave… Én kedvellek, és nem akarlak szomorúnak látni. Fontos vagy nekem.

- De…

- Jaj, muszáj félreértened? Én Quilt szeretem, de te attól még a barátom lehetsz.

- Bocs, nem akartalak megbántani…

- Máskor nem szoktál ilyen komoly lenni, mi van veled? Én egy örök vidám és komolytalan srácot ismertem meg benned. Ő hova tűnt?

Kedveltem Claire-t, két évvel volt nálam idősebb, és afféle nővér pótlék volt számomra. Nem akartam, hogy miattam aggódjon. Főleg, mert két hét múlva lesz az esküvője.

- Én… - kezdtem, de Claire sikolya belém fojtotta a szót. Dermedten mutatott a hátam mögé, ahol két hatalmas farkas állt, de közel sem a fajtánkból valóak. Annál nagyobbak és veszedelmesebbek voltak.

- CLAIRE! FUSS! – üvöltöttem és átváltoztam a farkas alakomba. Még láttam a szemem sarkából, hogy Claire fut, hogy segítséget hívjon, aztán rávettem magam a két farkasra, de a fő célom az volt, hogy elcsaljam őket a rezervátum területéről.

Megkergettem őket, és már messze jártunk. Azt hittem, hogy győztem, de a második farkas nagyon szívós volt és nem tudtam kiütni. Kínkeserves harcot vívtam vele, és biztos voltam benne, hogy végem van. És hogy hibáztam, mert a város közelében voltunk, láttam egy házat. Ez erőt adott és még elszántabbul küzdöttem, míg végül egy szánalmas vakkantással elmenekült, vissza az erdőbe, én pedig visszaváltoztam emberré.

Megpróbáltam menni valamerre, de túl sok sebből véreztem, és kimerülten rogytam a földre és elvesztettem az eszméletem, de még előtte felordítottam.

Nessie

Egy ordításra ébredtem, de azt hittem, hogy csak álmodok. Charlie ijedten rontott be a szobámba.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Igen, de mi volt ez? Valaki ordított! – estem pánikba. Charlie fogta a pisztolyát és kirohant a házból, hátha megtalálja a zaj forrását. Utána mentem, de a látvány, sikoltásra késztetett.

Dave feküdt a földön nem messze a háztól vérben fürödve, szétszaggatott ruhában és ájult állapotban. Nem tudtam megmozdulni, csak sírva fakadtam. Nem akartam, hogy meghaljon.

- Dave – suttogtam ijedten és lerogytam a teste mellé.

- Ismered? Várj… Ő nem Billy unokája?

Bólintottam.

- Kórházba kell vinni, és szólni Jake-nek… - szólalt meg Charlie, miután túljutott a döbbeneten, de a szemei ijedten és aggodalmasan csillogtak.

- Ne… - nyögött fel hirtelen Dave. – Ne szóljatok… senkinek.

- Dave! – sikoltottam.

- Meggyógyulok magamtól, csak… te légy mellettem, Nessie – lehelte és behunyta a szemét és mély álomba merült.

Sírva figyeltem és egy csókot nyomtam az arcának arra a részére, ahol nem volt vérrel borítva.

- Nem hagylak magadra…